Néhány gondolat a gyűjteményekről ... a végeken

Legutolsó módosítás: 2008. december 07., 19:28

Klenóczky Sándor előadása

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek java része 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } A:link { color: #000000; text-decoration: none } A.western:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } A.cjk:link { font-size: 8pt } A.ctl:link { font-family: "Tahoma", sans-serif; font-size: 8pt } -->

2Kir 22,8. (Károli)

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt.”

 

Milyen jó, hogy volt egy gyűjtemény, ahol meglehetett találni a törvénykönyvet.

 

Néhány gondolat a gyűjteményekről ……. a végeken

A Gyűjtemény - a múltunk, a létünk, az életünk.

56-os disszidáltak jönnek haza, jönnek a hazát még egyszer ízlelni.

Szükségünk van a kis házi szentélyünkre, ahol őrizzük a gyerekek, unokák, a dédik fényképét, a kitüntetéseinket, az innen-onnan hozott darab köveket, csecsebecséket.

Ezek mind hordozzák múltunk egy eseményét, emlékeztetnek kedves személyekre.

 

Őrizzük őket, s talán ettől vagyunk emberségesebb emberek.

 

Szükségünk van a templomra, ahol a hitet nyerjük, a közösségre, ahol láttuk, vagy látjuk az általunk tisztelt tanárt, orvost, lelkészt, vagy a „Bába nénit”, meghajolni az Isten előtt, énekkel dicsérni Őt.

Szükség van a könyvtárunkra, ahol Verne Rejtelmes szigetét, Szentmihályi: Kőbaltás emberét, vagy az „Állati elmék”-et őrizzük. S egy-egy pillantás elég, s újra leszalad előttünk Szilvássy Apasszionátájára nézve a beethoveni zene agyonhallgatott ritmusa.

 

S akkor a zenei gyűjtemények csodájáról, a Händel: Messiásáról, az énekes könyveinkről, az általuk nyert áldásról nem is beszéltem.

 

Szükségünk van a gyűjteményekre.

A gyerekek szalvétát, gyufacímkét, cigi dobozt gyűjtenek.

Szükségünk van a fotóinkra, amiket nézegetni tudunk, felidézve múltunk emlékeit.

Ha nincs gyűjteményünk, nincs múltunk, nincs történetünk.

A gyűjteményem, a múltam, a történetem, a sorsom.

 

Meghalt most nem régen az áldott Keresztanyám, s képeit, igazolványait, a jeles bizonyítványát kilencven év felé is őrizgette, mert ezektől volt önbecsülése. Színjeles volt a bizonyítványa, de nem volt pénz a taníttatásra ezért 12 évesen már mosónő volt.

Elgondolom, hányszor nézte meg ezt a bizonyítványt, hányszor élte át ezt a fájdalmat, de mégis őrizte, mert része volt ez a fájdalom az életének.

 

Mai helyzet a végeken

Ha nagyon világosan, egyértelműen és udvarlás nélkül végignézem a mai helyzetet, azt lehet elmondani, hogy szinte semmi sincs, ami pozitív jelet mutatna a helyi gyülekezetekben.

Nincs ragaszkodás, nincs hűség, nincs állhatatosság, foszlanak a közösségek.

Itt jó műemléki előadást lehetne tartani a nógrádi evangélikus templomok számáról, állapotáról, ami részben jó és részben problémás képet mutat.

 

De érdemes-e az új templom sisakról beszélni, vagy a könyvtár, anyakönyvek állapotát ecsetelni ott, ahol a lelkész elhagyja a családját, házasságát széttöri, s a szégyentől nem zavartatva bejelenti: ő továbbra is a gyülekezet lelkésze kíván lenni, s mivel hasonszőrű erkölcsi mércéjű embereket válogatott a presbitériumba, mindez a helyzet- püspöki tiltakozás ellenére is- rögzül, véglegesedik.

Nemtörődömség, érdektelenség, szeretetlenség.

Ebben a helyzetben nem lehet gyűjtemény-védelemről vagy bármely hasonló tevékenység létéről beszélni.

 

Józan végiggondolás alapján a falusi gyülekezetek javarésze 20-30 éven belül felszámolódik, vagy lelkész eltartó és templom fenntartó képessége minimálisra szűkül, talán megszűnik.

 

Pesszimista ez a vélekedés, túlzó?

Emberi elmével végiggondolva nem sok az esély.

S ha az Evangélikus Egyházban alapvető változások nem jönnek létre, bizony nem gyűjteményeink jövője, fennmaradása vagy szétfoszlása, hanem az egyházunk megmaradása is kétséges.

 

De nekünk mindennek ellenére őriznünk kell értékeinket.

 

Értékeink.

Általános állapot szerint, az átlag gyülekezeti tagnak (lelkésznek) a régi, a kopott nem képvisel értéket.

 

A gyülekezetekben munkát és felelősséget vállaló emberek között a napi praktikum szerint rendeződik az értékrend. Ami nem hasznos, az felesleges. Ami viseletes, régies, nem érték.

Nincs tudat, hogy valamit, ami nem része a napi szükségletnek, védeni kellene.

Ha ez előkerül, mint követelmény, akkor ezt „Úri huncutságnak”, passziónak tartja az átlag ember.

 

Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést, a bátorítást, a tevékeny ember felé kimondott köszönetet, a munkája számontartását, megbecsülését.

Az emberek hálásak, ha valódi tanítást kapnak, mert ez teszi őket értékesebbé.

Köszönöm, hogy húzza a harangot, hogy takarít, itt van és végzi a dolgát, de ne emberektől várjon segítséget, köszönetet, hanem a titkon figyelő Atyai tekintettől.

 

Értékké válhat a tárgy, a mihaszna, ha tudom, hogy a nagyanyám használta, ha valami módon közöm lesz hozzá, érinti személyes szférámat.

 

Fontos felkutatni, ismerni, tanítani az egyház, a gyülekezet történetét, a tárgyak és a személyek kapcsolatát.

Az emberek tanítása a múlt ismeretére fárasztó, hálátlan, sokszor -látszólag- nem kifizetődő munka. Mégis végezni, tenni kell.

 

Kérdezte egy enyhén fogyatékos, nehezen beszélő kisfiú -a Viktor- az Istentisztelet alatt:

- Kié ez a templom

- A Tiéd, meg az enyém.

- Neeem!!

- Azé, aki itt van, aki használja. Nem?

- Deee…

- Látod, akkor a Tiéd is.

- Aha.

 

A múltat helyesen csak az Istenben békét nyert ember tudja kezelni.

 

Mert miközben a tárgyak őrzéséről, védelméről, a gyűjtemények kezeléséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az igazi kincs nem materiális természetű. Bármely gyűjtemény, egyházi kincstár értéke az Isten személyes ismerete, az életünkben való napi részvétele nélkül egy halom holt dolog.

„Ahol a ti szívetek, ott van a kincsetek.” (vö. Mt 6,21)

A gyűjtemény érték, de tudnunk kell, hogy értéktelen, mert matéria,

s miközben bár tudjuk, hogy matéria, s ilyen szempontból értéktelen, mégis őrizzük, mert ez a dolgunk.

 

Legnagyobb gyűjteményünk, amit őrizhetünk: a Bibliánk, az evangélikus létünk, a lutheri világos gondolkodás, a Szeretet, a kölcsönös törődés.

 

Ha ez kerül értékünk, gyűjteményünk fő helyére, épül életünk, akkor lesz őrzése a múltnak, a személyes és egyházi gyűjteményeinknek.

 

Jövő nélkül minek őrizzük a múltat, de a múlt őrzése nélkül nincs jövőnk.

 

Végül!

Köszönet ennek a megbeszélésnek a szervezői és résztvevői felé, akik az idejüket és most a szombatjukat rászánva itt vannak.

Magam részéről köszönöm mindenki munkáját.

 

Keretezésként milyen jó lenne, ha így szólna az Evangélium, ilyen figyelő tekintetek előtt az evangélikus egyházban is:

 

Nehémiás könyve 8. fejezet (Károli)

Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izráel fiai az ő városaikban lakozának; felgyűle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izráelnek.

2. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt (gyűjteményt) a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, a kik azt értelemmel hallgathaták, a hetedik hónap első napján.

3. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, a kik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt.

 

Klenóczky Sándor

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
2018. február »
február
HKSzeCsPSzoV
1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728