Czenthe Miklós: Levéltár és múltfeltárás, avagy gondolatok Böröcz Enikő könyvbemutatója kapcsán

Levéltár és múltfeltárás,

avagy gondolatok Böröcz Enikő könyvbemutatója kapcsán

(2012. dec. 12. Deák téri templom)

Idézetként Gömör költőjének, Tompa Mihálynak egy sorát választottam, a „Madár, fiaihoz” c. verséből: „Száraz ágon hallgató ajakkal, meddig ültök még csüggedt madarak?”

Giczi Zsolt alapos és szakszerű könyvbemutatója után engedjenek meg a könyv létrejötte kapcsán néhány, kissé szubjektív gondolatot. Úgy vélem, a téma talán nem is előadást, hanem inkább hozzászólást, töprengést, párbeszédet igényel, valahogy a „négy-öt magyar evangélikus összehajol” stílusában.

A múltfeltárás témája az evangélikus egyház viharos, nehéz, háború utáni 40-45 éves korszakára vonatkozik elsősorban, de ez nem azt jelenti, hogy az ezt megelőző korok, akár érdektelenek akár eléggé feltártak lennének. Így a múltfeltárás, a közelmúlt története tágabb értelemben kiterjed a II. világháború, a két világháború közti időre, sőt a forradalmak korára is. E kor feltárása kapcsán több dilemma vetődik fel: Hogy is áll e kor kutatása? Szükség van-e erre egyáltalán, vagy nézzünk előre, és hagyjuk a múltról folyó sokféle, terméketlen, érzelmi alapú, személyes vitát? Húsz éve talán azt mondhatták: még korai ezekkel foglalkozni, még túl sokan élnek a kor résztvevői közül, sokakat érint személyesen. Ma meg éppenséggel azt mondhatják, húsz év után már nem érdemes ezzel az időt tölteni, hiszen már jórészt meghaltak azok, akikről szó van és halottakról jót vagy semmit. Sokan kételkednek benne, hogy a „mai fiatalok”, akik nem éltek akkor, nem érzékelték e nehéz kor kényszereit, egyáltalán megérthetik-e ezt a kort? Van, aki azt mondja, hogy olyan sok emberi sérelem keletkezett, ami miatt az érzelmi hozzáállás dominál, nem az objektív. Ráadásul a baráti és rokoni szálaktól keresztül-kasul behálózott egyházban „minden-mindennel” összefügg és ez sem könnyíti meg az objektivitást.

E sok kétellyel szemben felhozható, hogy korunk, napjaink a sokféle nemzeti, társadalmi, egyházi problémája közepette, mikor az „eresztékek csikorognak”, érezzük, hogy „valahol utat vesztettünk”, tájékozatlanok, tanácstalanok vagyunk, szükségünk lehet iránymutatásra.

Ehhez segítene az egészséges önismeret, amelynek elengedhetetlen feltétele az őszinte múltfeltárás (németül Vergangenheitsbewältigung). Az ősök iránti tiszteleten túl erre tehát gyakorlati okból is szükség lehet, úgymond ezt a „keserű pirulát” nem lehet megspórolni.

A múltfeltárás teológiai, történeti, etikai és gyakorlati kérdéseiről hat éve az EBBE egy előadássorozatot alapján kötetet adott ki, amelynek felvetéseit mai is érdemes tanulmányozni. Ebben, a történeti résznél utalok arra, hogy milyen nehéz az „igazság kecskéjét” úgy jóllakatni, hogy az „érzékenység káposztája” is megmaradjon. Pedig alapvető kérdésekben szükség lenne bizonyos konszenzusra kialakulására. Hogy ez nem könnyű, saját magam is tapasztaltam, mikor a néhány éve, a Deák téren megrendezett múltfeltáró sorozatban Dezséry Lászlóról referáltam: utána odajött valaki: tudja, hogy sokkal keményebben tudtam volna fogalmazni, de hát látja, milyenek a körülmények. Más meg úgy érezte, hogy túl kritikus szigorú voltam. Tehát ugyanazon személy kapcsán tartott előadás éppen ellentétes érzelmeket válthat ki!

Ha végigtekintünk a múltfeltárás elmúlt évtizedekbeli történetén, észrevehetjük a „három T” érvényesülését: 89 előtt a tiltást, a 90-es években (kezdetben még elég nehezen) tűrést, majd az ezredforduló után kezdünk a - még meglehetősen óvatosan támogatott fázisba érni.

Feltehető-e a kérdés: kinek a „dolga” az egyházi múltfeltárás? Az egyházi vezetésé, az egyházi értelmiségé, az ifjúságé? Vagy netalán az egyházi ellenzéké és a nyugati magyar evangélikusoké? Hogyan találhatnak egymásra itt hajdani vezetők és vezetettek, hajdani sértettek és hatalmat gyakorlók?

Enikő véleménye szerint - az utóbbi kibontakozó, főleg belügyi iratokra támaszkodó - tényfeltárás korában is a magyar evangélikus egyház történetét elsősorban saját sorsából, saját iratai alapján lehet megírni és megérteni. Az ügynökkutatáson túl tehát az egyház egészének a történetét kellene kutatni. A résztörténeteken túl, az összefoglalásoknak is fontosak lennének, a tájékoztatás, a további eszmecsere szempontjából. Sokkal szervezettebben és rendszeresen kellene a fontosabb korszakokat, súlyponti személyeket kutatni, amihez ösztöndíjak, konferenciák, pályázatok, kiállítások és főleg képzett, elkötelezett kutatók kellenek.

De a cipész maradjon a kaptafánál, és azt keressük, mit tehet az ügyben a levéltár.

Legfőképpen forrásbázist tud biztosítani a kutatás számára. A levéltárba bekerült hivatalos egyházi szervek, országos egyház, püspöki hivatalok iratainak alapos jegyzékelése, feltárása mellett külön gyűjteményként létrehoztuk az Ordass-gyűjteményt, amely a 20. századi, súlypontilag az 1945 utáni egyháztörténet forrásait gyűjti. Kialakítottunk egy fotótárat, egy idős lelkész közreműködésével 10-15 doboznyi és 10 albumnyi fényképet jegyzékeltünk, a fényképanyag azóta is nagyon keresett újságcikkek, kiadványok illusztrálására.

Erőnkhöz képest segítjük a múltfeltáró kutatást. De komoly korlátot jelent a raktárak zsúfoltsága, beteltsége. Pedig fontos lenne a levéltári raktárkapacitás bővítése, hiszen az utóbbi tíz évben lényegében az egyházi szervek iratait már nem tudjuk átvenni, így csak a kisebb hagyatékok, anyagok kerülnek be. De ezek is nagyon lényegesek, mert a hagyatékok a történelem alul-, oldalnézetbeli és személyes látásmódját biztosítják. Fontos lenne a „hagyatékápolás” erősítése, annak tudatosítása, hogy csak abból tud majd dolgozni a kutatás, amit beadnak a levéltárba. A bonyolult, szövevényes korszak minél alaposabb feltáráshoz pedig szükség van minél több és sokféle anyagra, fontos lenne tudatosítani, hogy az egyházban jelentős tisztséget betöltők irataira, tapasztalatára, esetleg emlékezéseire. Sajnos van hír eltűnt vagy elpusztult iratokról is. A szóbeli emlékezet (oral history) gyűjtése is fontos lenne, de ez már jórészt túlmegy a levéltár illetékességén.

A közelmúlt feltárásában a levéltár részéről aktívan is részt vettünk, több levéltári munkatárs dolgozott fel különféle témákat. Az Evangélikus Élet 70 éves évfordulója alkalmából a teljes 70 év sajtó- és egyháztörténetéről írtunk összefoglalót. Az evangélikus iskolaügy virágkorából, neves iskolák és tanárok, főleg a Fasor, Deák téri Leánygimnázium történetéből jelentek meg feldolgozások. A két világháború közti korszak feltárása érdekében a Raffay pályázaton résztvettek a kollégák, a gyűjteményekkel pedig Raffay-konferenciát szerveztünk. Foglalkoztunk az Üllői úti Luther Otthon történetével és Maléter Pál evangélikus vonatkozásaival.

A levéltár munkatársai közül persze Enikő ásta bele magát legalaposabban e témába. Egyházának hűséges híveként az egyházi, teológiai, keresztyén álláspontot fontosnak tartja.

Enikő családi háttere, indíttatása híven tükrözi az egyházi közelmúlt nehézségeit.

Az „életből vett történelemóra” miatt nem könyvekből és távolról, hanem kiskorától és nagyon is közelről kellett megismernie azt a poklot, amit „népi demokráciának” neveztek. Ahol a későbbi Kádár-korszakban ünnepelt regényíró Berkesi András, a háború után szadista vallató- és verőlegényként működött, emberi sorsok derékbetörésére szakosodva, Enikő szülei is az ő karmába kerültek. Enikőnek is kisgyerekkortól meghatározó élménye lett az árvaház, a számkivetettség, a margóra sodrottság. Ugyanakkor a jó emberek megértő közösségét, Sztehlo Gábor támogatását is megtapasztalta. E kettősség későbbi életét is elkíséri: édesapját a szibériai, vorkutai haláltáborból visszaengedik, de a magyar egyház már nem fogadja vissza, hazai „számkivetés a sorsa”.

Ilyen háttér mellett választja Enikő a lelkészi hivatást. 1975-ben végzett a teológián: első önálló női lelkészként működik, négy falunyi kis dunántúli gyülekezetben. Jellemző módon avatást végző püspöke súlyos alkoholos befolyásoltság alatt végzi a szertartást. Női lelkészként helytáll a TSZ-elnökök és vidéki párttitkárok kádári világában, hívei tisztelik, látják, hogy értük tesz, egyházáért buzog.

Káldy halála után van alkalma svájci ösztöndíjra menni, magát továbbképezni, egy emberibb világot megismerni. 1990 óta, 22 éve kerül az Evangélikus Országos Levéltárba. Óriási munkával elkészíti a kézirattár katalógusát, kincseket érő latin, német kéziratokat átböngészve, jegyzetelve. Ez lesz mintegy „levéltári székfoglalója”: 1993-tól evvel kiérdemli a tudományos munkatárs helyzetet. Ekkor választja, nemcsak kutatási területként, hanem élethivatásnak is az 1945 utáni evangélikus egyháztörténetet.

Valódi „partizánként”, önállóan alakítja ki munkamódszerét, tanul bele az egyháztörténetkutatás csínyjába-bínjába. Önálló stílust, módszert dolgoz ki e nehéz korszak feltárására. Nem hagyja magát sem a bölcs hallgatás és elvtelen kompromisszumoktól elcsendesíteni, de elvi radikalizmusát a források sine ira et studio tanulmányozása, a rengeteg általa feltárt forrás tereli szakszerű mederbe, csiszolja és tartja a tudományos elvek kordájában. Két évtizede szó szerint éjjel-nappal témájával foglalkozik, annak él. Szinte mániákusan kutatja végig, jó érzékkel kiválasztva, a korszak legfontosabb forrásait. Szívós, kitartó módján nem engedi magát az értetlenségtől, gáncsoskodástól sem félresodortatni. A Magyar Országos Levéltárba került Állami Egyházügyi Hivatal 50-es évekbeli evangélikus iratait példaszerűen feldolgozza, egy máig kéziratban maradt munkájában. Volt, mikor Országos Levéltári kutatását a levéltár vezetése nem akarta engedélyezni, de addig járt utána, míg kénytelenek voltak visszaengedni az iratok közé. Még elgondolkodtatóbb, mikor 1994-ben egy újságbeli interjúra hivatkozva az egyházvezetés Enikőt felfüggesztette állásából, de széleskörű tiltakozás hatására egy fél év múlva visszahelyezték a levéltárba. A „nehezen tűrt”, semmiképpen sem támogatott, rögös úttal teli korszaka volt ez az egyházi múltfeltárásnak!

Az egyházi levéltárban 16 éve dolgozom, így közvetlen közelből tanúja lehetek annak a hajnalban kezdődő, szinte szerzetesi szorgalmú, elszánt konokságú munkának, amit Enikő végez. Szinte egy szerzetes szorgalmával, vagy egy Kőrösi Csoma megszállottságával, aki a magyarok eleit kereste, kutatja Enikő az evangélikus közelmúltat. Pedig sokan átnéztek a feje fölött, legyintettek háta mögött, sokakat zavart őszinte szókimondása. Még az akkori egyházi ellenzéknek számító Ordass-körben sem fogadták osztatlan elismeréssel, mikor jelezte, hogy a sokak által tisztelt Deák téri lelkész, Keken András is jelentéseket írt. Másik oldalról meg azt mondták: minek Ordass-ból bálványt csinálni, elég a Szépfalusi-féle lila kötetsorozat, Terray László életrajza.

Enikő egyszemélyes intézményként tovább dolgozott: egyes fontos, addig alig méltatott forráscsoportokat tárt fel, szakkérdéseket mutatott be: pl. a püspökkari konferenciák korát. Olyan eldugott lapokban jelentek meg írásai, amiket érdemes lenne újra felfedezni, kiadni, az egyháztörténet kutatásnak segítségére lenne.

Enikő a megszerzett korismeretére alapozva vágott bele korszakának további, elmélyült, magas tudományos igényű feldolgozásába. Ennek érdekében 2001-től beiratkozik a teológia doktori tanfolyamára. Merészen, a legfontosabb külföldi levéltárakhoz fordul, hogy a magyar evangélikus egyháztörténetet beleágyazza a szélesebb nemzetközi környezetbe: 2003-ban Amerikában, az evangélikus egyház chicagói központi levéltárában, majd Genfben a Lutheránus Világszövetség levéltárában, majd 2004-ben Berlinben, állami és evangélikus levéltárakban kutat, senki által még nem érintett, a magyar kutatók elől rejtve maradt anyagot tár fel. 2006-ban sikerrel megvédi e jelen kötet témáját is felölelő disszertációját. Ennek ellenére, talán unortodox, túl kritikus stílusa miatt nem veszik be a tényfeltáró bizottságba.

Kutatási témáján, anyagán Enikő azonban továbbdolgozik, további anyagokat von be a kutatásba, tk. az idáig családnál őrzött, szerencsésen megmaradt Ordass püspök személyes naplóját, ezt veti össze a levéltári anyaggal. Munkahelyi műhelyvitának is beillő beszélgetéseinkben fejti ki a korszak egyes szereplőinek, eseményeinek elemzését. Talán megengedik a kollégák, ha a levéltár egy kicsit „saját sikereként” éli meg Enikő könyvének megjelenését. Igyekeztünk megfelelő hátteret biztosítani a munkához, támogatni és biztatni.

A disszertáció így izmosult, érlelődött folyamatosan könyvvé, azzá a tekintélyes méretű opus-szá, amelyet most kezünkben tartunk. Amely minden mondata, szava mögött saját kutatás, kemény munka áll. A múlt mélyéből felhozott kincs most itt áll előttünk, az egyház épülésére, hiteles tájékoztatására.

Az evangélikus egyháztörténet háború utáni sorsfordító bő évtizedének bemutatása véleményem szerint az egyházi és világi történetírás nagy nyeresége lesz. Ugyanakkor jelentős mérföldköve lesz e kötet a körülmények és sokak által fékezett egyházi és világi rendszerváltás és múltfeltárásnak is. Mert nagy szükség van az igaz szóra, őszinte hangra, az óvatos elhallgatás és a bölcs kivárás világában. Remélhetőleg a mai rohanó világ nem lép tovább e könyvön, amely leginkább az evangélikus egyház gondolkozó, egyházát féltő híveinek ajánlható. Témája, terjedelme miatt is magáért beszél, arra hív fel, hogy olvassák, gondolkozzanak rajta, sőt mi több vitassák. Mert ha valamit kívánni lehet a könyvnek, hát azt, hogy inkább bírálják, mint hallgassanak róla!

Tisztelet Enikőnek, akinek köszönjük e művet, köszönjük az óriási munkát, a nem mindennapi teljesítményt, a kitartást és a példaadást!

Czenthe Miklós, 2012.dec.12.

1