Kertész Botond: Martyrológiától a tényfeltárásig, az emlékektől a dokumentumokig – a múlttal való szembenézés az evangélikus egyházban

Martyrológiától a tényfeltárásig, az emlékektől a dokumentumokig -

a múlttal való szembenézés az evangélikus egyházban

Az egyháztörténet-írásnak vannak bizonyos hagyományai és megkötöttségei, amelyek hol erősebben, hol gyengébben, de bármely korszak kutatásában újra és újra megjelennek. Talán az üldözések között eltelt első négyszáz év következménye, hogy a hagiográfia és az apológia a teológia mellett az egyháztörténet-írásnak és állandó velejárója. A kisebbségi helyzetben élő magyar protestantizmus egyháztörténeti szemléletében is nagy hagyománya van mindkettőnek. Ez a szemlélet igen jól használható sémát ad az 1945 utáni egyháztörténeti kutatás számára is. Az egyház olyan közegben élt, amikor a létéért kellett küzdenie, ez a helyzet pedig megteremtette a maga hőseit és antihőseit is. Ez a hozzáállás tagadhatatlanul megnehezíti a történeti kutatáshoz nélkülözhetetlen tárgyilagosságot, másrészről viszont motiválja a kutatást, a múlttal való szembenézést. A hagiográfia és az apológia minden bizonnyal nem a legmodernebb és talán nem is a legszerencsésebb értelmezési kerete a közelmúlt egyháztörténetének, de olyan adottság, amelytől nem tudunk eltekinteni. Előadásom címe is erre a körülményre utal.

Az 1945 utáni egyháztörténet kutatásának egyik paradoxona, hogy kronológiai megalapozása igen gyenge lábakon áll. A Horthy-korszak, sőt, a polgári korszak egyháztörténeti feldolgozása sem történt meg. Az I. világháború előtti és utáni időszak egyháztörténetéről csupán felszínes, közhelyes és igen hiányos ismereteink vannak. Ennek okai részben az egyházon belül, részben azon kívül keresendők, de ezek taglalása előadásunk kereteit minden bizonnyal szétfeszítenék. Azt azonban elmondhatjuk, hogy nehéz úgy elvégezni egy korszak értékelését, ha a közvetlenül megelőző korszakkal nem vagyunk tisztában, hiszen nincsen mihez viszonyítanunk.

A jelenkor-történetírásnak, a még velünk élő félmúlt kutatásának és publikálásának megvannak azok a jellegzetességei, buktatói, amelyek a kutatott témától függetlenek. A létező szocializmusról még az én korosztályomnak is élő, igen szubjektív emlékei vannak. A korszak főszereplői, meghatározó személyiségei közül még sokan élnek. A személyiségi jogok alkotmányos védelme a levéltárak és a kutatók kezét is megköti. Ezek a körülmények egy olyan kicsiny közösség esetében, mint a 350000-es magyar evangélikusság, még fokozottabban jelentkeznek. Ekkora közösségben lényegében mindenki ismer mindenkit. A népegyházi jelleg még mindig meghatározó, ez azt jelenti, hogy aki ma evangélikus, annak nagy valószínűséggel a felmenői is evangélikusok voltak. Ha sokan már el is hunytak azok közül, akik meghatározták az evangélikus egyház 1945 és 1990 közötti történetét, leszármazottaik nagy valószínűséggel továbbra is ennek a közösségnek többé-kevésbé aktív tagjai. A közelmúlt feltárása így óhatatlanul személyi konfliktusokat okoz, amelyeknek akár még „egyházpolitikai” következményei is lehetnek.

Az evangélikus egyház 1945 utáni történetének forrásait legnagyobb részt a budapesti Evangélikus Országos Levéltár őrzi. Itt találhatóak meg az egyház központi, vezető testületeinek és személyeinek hivatalos iratai. Az egyház-szervezetben - állami nyomásra - 1952-ben történt alapvető változtatás. Az addigi négy - Trianon óta valóban aránytalan és szükségtelenül nagyszámú - négy egyházkerületet megszüntették és helyére két egyházkerületet hoztak létre. A két új, északi és déli egyházkerület lélekszáma ugyan arányos volt, de történetileg, nyelvileg, hagyományokban összetartozó vidékeket vágott választott el egymástól és össze nem illő területeket csatolt össze - ezzel is gyengítve az evangélikus egyház helyzetét. Budapestet tették meg mind a két egyházkerület központjává, ezzel is egyszerűsítve a közvetlen állami ellenőrzést az evangélikus egyház vezetői felett.

A források szempontjából azonban ez a változtatás pozitívnak nevezhető. A megszűnt egyházkerületek és a szintén átalakított egyházmegyék iratai az Evangélikus Országos Levéltárba kerültek. 195 után a levéltár folyamatosan vette át a kerületek és az országos egyház iratai, amelyek ma egy helyen kutathatóak. Nagy a forrásértékük a különböző központi egyházi bizottságok - külügyi bizottság, diakóniai bizottság, sajtó bizottság - iratainak is. Az 1950-ben megszüntetett országos egyházi egyesületek - köztük talán a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület a legfontosabb - dokumentumai is az EOL-ba kerültek. Az 1948-as, az állam és az evangélikus egyház közötti egyezmény értelmében az evangélikus egyház tulajdonában hagyott, majd 1952-ben „önkéntesen” mégis az államnak felajánlott két budapesti középiskola - a Fasori Gimnázium és a Deák téri Leánygimnázium - teljes iratanyaga is az EOL-ban van.

Az 1990-es években személyi hagyatékokkal gyarapodott tovább a kommunizmus korszakának irat-együttese. Ma az EOL huszonhárom olyan személyi hagyatékot őriz, amely kisebb-nagyobb részben az 1945 utáni korszakra vonatkozik. A legfontosabbak talán Nagy Gyula püspök, Grünwalszky Károly főtitkár, Koren Emil pesti, majd budai esperes és Benczúr László püspöki titkár irathagyatékai. A hagyományozók maguk döntöttek hagyatékukról, így néhány anyag igen hiányos és talán csalódást keltő. A kapott hagyatékok némelyikének egy része egyelőre zárolt. A személyi hagyatékok nagyobb része kevés történeti értékkel rendelkezik, de a kisebb rész annál fontosabb lehet a történeti kutatás számára. A korszak püspökei közül sajnos csak Nagy Gyula adta be hagyatékát, Dezséry László, Vető Lajos és Ottlyk Ernő püspökök hagyatékáról semmit nem tudunk. Káldy Zoltán hagyatékának egy része talán még egyszer özvegye révén bekerülhet az EOL-ba.

Ordass Lajos hagyatékát több intézmény őrzi. Szépfalusi István Bécsben élt magyar evangélikus lelkész, aki Ordass Lajos önéletírását sajtó alá rendezte, illetve Terray László Norvégiában élt evangélikus lelkész, az 1980-as évek elején alapított Ordass Fondation gondozója hagyatékaikat a Magyar Országos Levéltárnak adták. Kendeh György evangélikus lelkész az Evangélikus Országos levéltár számára adta át azt az Ordass Lajosra vonatkozó gyűjteményt, melyet az 1991-ben alakult Ordass Lajos Baráti Társaság gyűjtött össze. A családnál maradt Ordass-iratok - köztük Ordass Lajos négyezer oldalas, kiadatlan naplója - a Budahegyvidéki Evangélikus Gyülekezetbe kerültek, gondozásukat az OLBT végzi. A felsorolt fondok egyesítése szakmailag kívánatos lenne, de erősen kérdéses, hogy a közeljövőben lehetséges lesz-e.

A szocializmus időszakának (és a korábbi korszakoknak) helyi egyházi levéltári forrásai a gyülekezetekben vannak. Legkétségesebb a helyzete az egyházmegyei (esperesi) iratoknak, hiszen az egyházmegyéknek nincsen állandó központja, az esperesi irat- és levéltár gyakran nem válik el a gyülekezeti levéltáraktól. A gyülekezeti levéltárak alapos felmérése és rendezése a hetvenes évek elején megtörtént. Az azóta keletkezett iratanyag helyzetéről csak szórványos ismereteink vannak. A gyülekezeti iratok kutathatósága teljesen esetleges, hely- és személyfüggő. Megnyugtató megoldás a levéltári elhelyezés lenne, azonban ezt a hely- és pénzhiány megakadályozza.

Tárgyalt korszakunkban az egyházak autonómiája jelentősen csorbult, ezért a történetírásnak fokozottan kell támaszkodnia a szocialista állam egyházpolitikai irányító szerveinek - elsősorban az ÁEH-nak és az állambiztonságnak - az irataira. Egyházi vezetők választásáról, teológiai tanárok kinevezéséről, vagy elbocsátásáról, lelkészek megválasztásáról és elbocsátásáról, lelkészek útlevélkérelméről, egyházi épületek építéséről, felújításáról, a döntések leggyakrabban az „illetékes állami szerveknél” születtek, az egyházi hatóságokra csak a végrehajtás maradt.

Az Evangélikus Országos Levéltárhoz beérkezett kutatási kérelmek alapján tájékozódhatunk arról, milyen témákat, milyen felkészültséggel, hányan és milyen arányban kutattak. Az EOL nem gördít adminisztratív és jogi akadályokat a kutatás elé. Az 1945 utáni témák kutatása sok szempontból viszonylag kevés felkészültséget kíván: nincsenek nyelvi és iratolvasási nehézségek, a kutatandó fondok nagy többségének feldolgozottsága is megfelelő. Az iratok nagy mennyisége a kisebb résztémák felé terelik a kutatók egy részét. Ordass Lajos élete, az iskolák (mindenekelőtt a Fasor és a Deák tér) államosítása, a szocialista rendszer által meghurcolt lelkészek élettörténete a leggyakoribb kutatási témák. Az állami és önkormányzati levéltárak 90-es évekbeli „slágertémája”, a kárpótlás csak elvétve szerepelt a kutatandó témák között. Néhány idősebb lelkész a saját magára vonatkozó iratokat kereste a levéltárban. 1945 utáni témával sok egyetemi- főiskolai hallgató - mindenekelőtt az Evangélikus Hittudományi Egyetem diákjai - keresték fel a levéltárat. Természetesen vannak olyan kutatók is, akik témájukkal több év óta foglalkoztak/foglalkoznak.

A kimondottan az 1945 utáni történelemre vonatkozó kutatási kérelmek (tehát nem számítom ide pl. a több korszakot átívelő gyülekezettörténeti kutatásokat) számából és arányából nem olvashatók ki egyértelmű tendenciák. 1989 óta összesen 267 esetben került kiadásra kutatási engedély az 1945 utáni korszakra. (A képet torzítja, hogy a több éven át zajló kutatásokra minden évben meg kellett újítani a kérelmet, így ezek a témák többszörösen szerepelnek a fenti kimutatásban.) Ez a szám az összes kutatási kérelem 17%-a. A kommunizmus-kutatás viszonylagos egyszerűségére vonatkozó fenti megjegyzésre, illetve arra tekintettel, hogy az EOL iratainak legnagyobb része a 18. század vége után keletkezett, ez az arány elég alacsonynak tűnik.

Az egyes évek között is viszonylag nagy az eltérés, a legmagasabb arányban 2009-ben (27%), a legalacsonyabb arányban pedig az elmúlt évben (6%) kértek kutatási engedélyt korszakunkra. A legtöbb (20) kutató 2009-ben, a legkevesebb (4) 1995-ben látogatta meg ebben a témában az EOL-t. Egy tendenciára szeretném felhívni a figyelmet: az elmúlt két évben drámaian csökkent az 1945 utáni témát kutatók aránya az EOL-ban. 1997 óta soha nem csökkent 10 alá a kutatási kérelmek száma, 2009-ben elérte a 20-as tetőpontot, 2010-ben azonban már csak 8, 2011-ben pedig öt regisztrált kutatója volt témánkban az EOL-nak. Némi magyarázatul szolgálhat, hogy talán az ÁEH és az ÁBTL vonatkozó anyagai iránti érdeklődés vonta el az EOL eddigi kutatóit, de ha ez a tendencia a következő években is folytatódik, akkor más okokat is kell keresnünk.

Az 1945 utáni evangélikus egyháztörténet máig alapműnek számító köteti, Ordass Lajos önéletrajzi, illetve válogatott írásai 1987-ben, Bernben jelentek meg Szépfalusi István szerkesztésében. Azt tudjuk, hogy a kéziratot Anti Kukkonen finn ösztöndíjas teológus juttatta el külföldre, kiváltva ezzel az akkori egyházi és állami vezetés felháborodását. A kötet azonban sokkal több, mint önéletírás: hihetetlen gazdag és alapos jegyzetekkel, a jegyzetekben pedig igen sok és részletes dokumentum-közléssel jelent meg. Ezeknek a dokumentumoknak egy része nem származhatott Ordass Lajos hagyatékából - hogy hogyan juthatott ki mégis a vasfüggönyön át, arra talán majd a Szépfalusi hagyaték kutatásakor találjuk meg a választ. A „lila-könyvek” máig meghatározzák a korszakról alkotott képünket. Akikről Ordass és Szépfalusi nem emlékeztek meg, szinte ki is hullottak az egyházi emlékezetből.

1990 után az egyház legsürgetőbb feladatának a meghurcoltak rehabilitálását, jogi és erkölcsi kárpótlását tartotta. Negyven év „szocialista egyházjogi” gyakorlat után a rehabilitáció nem ment zökkenőmentesen, az érintettek sem fogadták egyértelmű lelkesedéssel. Az évtizedes elhallgatások és ferdítések után arra sem volt egyszerű válaszolni, hogy kinek és mit kell megbocsátani, kitől miért is kéne bocsánatot kérni. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy az első meghatározó publikációk, az 1995-ben és 1999-ben megjelent „Nem voltam egyedül” kötetek interjúkat tartalmaztak azokkal a lelkészekkel, akiket sérelem ért az 1945 utáni időszakban. A kötetek - különösen a második kötet - fontos erénye, hogy a beszélgetéseket kiegészítő lábjegyzetek jelentős mennyiségű levéltári dokumentumot adtak közre. Az oral history műfaja különösen fontos a diktatúra idejének megismeréséhez, amely jellegéből adódóan igyekezett nem dokumentálni valódi arcát.

Teljességre törekvő, de valószínűleg nem teljes számvetésem szerint 38 önálló kötet jelent meg az elmúlt húsz évben, az azt megelőző negyven év történetéről. A kilencvenes években a már említett interjú kötetek mellett Terray László Ordass-életrajzát, és Böröcz Sándor, Gulágot szenvedett evangélikus lelkész visszaemlékezéseit kell megemlítenünk. A megjelent művek közül a legtöbb életrajz, visszaemlékezés, emlékkötet. A kritikus szemlélet, a levéltári dokumentumok használata nem feltétlenül jellemzi a megjelent műveket. Több közöttük a hagiográfia, a családtagok és pályatársak visszaemlékezésein alapuló mű, mint a valódi kritikai apparátussal elkészült biográfia. A tisztelgő kötetek elkészítését leggyakrabban a család és a volt gyülekezet támogatta és szorgalmazta. Ezeknek a műveknek természetesen megvan a maguk helye és létjogosultsága, de megérett az idő a továbblépésre. Reményt keltő, hogy egy alapos Ordass-biográfia kiadására még az idei évben van esély.

A korszak értelmezésére is születtek kísérletek. 1990-ben jelent meg Veöreös Imre munkája, a „Harmadik út”, amely ugyan leginkább a bevezetőben említett apologetika műfajához áll legközelebb, mégis az első kísérlet a szocializmus korszaka egyháztörténetének rendszer szintű elemzésére. 2006-ban David Baer, amerikai morálteológus „The struggle of Hungarian Lutherans under communism” című műve Texasban. Az egyház szempontjából igen fontos erkölcsi szempontból elemzi az alapos levéltári kutatómunkával készült kötet az evangélikusok 1945 utáni történelmét. Nem tudok róla, hogy komolyan terveznék a magyar nyelvű kiadást, pedig a külső tükör nem lenne haszontalan. A korszak „egyházi ideológiáját”, a diakóniai teológiát Vajta Vilmos - Svájcban élt evangélikus teológus - elemezte az „A diakóniai teológia a magyar társadalmi rendszerben” című munkájában. Ez a munka eredetileg németül jelent meg 1988-ban - tehát a rendszerváltás előtt. Néhány megállapítása ezért idejét múltnak tűnik.

Ha voltak üldözöttek, akkor szükségképpen kellett, hogy legyenek üldözők is. Az már a kilencvenes években megjelent visszaemlékezésekből és interjúkból is kiderült, hogy a rendszernek voltak képviselői az egyházon belül is. A rendszer működésének, működtetői felelősségének feltárására azóta van esély, hogy az állampárt, az ÁEH és az ÁBTL iratanyagi is kutathatóvá váltak. Az egyházon kívül keletkezett levéltári forrásokat felhasználó első könyv Rőzse István kötete (A halál árnyékának völgyében) volt 1997-ben, amely az 1948-ban Ordass Lajossal együtt letartóztatott két lelkész, Kendeh György és Keken András meghurcoltatását mutatja be.

A közelmúlt egyháztörténetének legélesebb kérdése az állambiztonsági szolgálatokkal való együttműködés ügye. Az időnként ideológiailag, talán politikailag is motivált „társadalmi nyomás” mellett az egyház belső igénye is, hogy múltjának e sötét foltját tisztázza. 2006-ban az akkori országos közgyűlés „tényfeltáró bizottságot” bízott meg ezzel a feladattal, melynek működését ugyan sok vita kíséri, de lassan már a második kötetben fogja megjelentetni munkája eredményét. Az új megközelítést mutatja, hogy az idén az 1956 utáni korszak meghatározó püspökéről, Káldy Zoltánról jelent meg életrajz.

Mint említettem, több olyan kötet is megjelent, amely levéltári forrásokat is közöl. Ez nem pótolhatja azonban azt a hiányt, hogy - az emlékiratokat és visszaemlékezéseket leszámítva - forráskiadványokat nem találunk az elmúlt 20 év kötetei között. E tipikusan levéltári műfaj kiadásának felvállalása még az EOL-ra vár. A legfontosabb testületi jegyzőkönyvek megjelentetése volna a legsürgetőbb feladat. Tudomásom szerint a levéltár a digitalizálás révén, elektronikus formában tervezi az egyetemes, illetve országos közgyűlések, valamint az országos presbitérium jegyzőkönyveinek megjelentetését. A reformáció 500. évfordulójának közeledtével remélhetőleg erre is jut majd pénz és energia.

Az evangélikus egyház kommunizmus alatti történetéhez negyven év felett „mindenki ért”, ezért legendák, rémtörténetek, vaskos tévedések makacsul tartják magukat. Az egyház akkori története élő része a mindennapoknak, emberi viszonyoknak, érzéseknek, reflexeknek. A tisztább és hitelesebb történelem feltárása, felelősségteljes bemutatása ezért jóval több, mint egy keveseket érintő szakmai kérdés - a közösség identitását formálja.

Kertész Botond

Martyrológiától a tényfeltárásig… Esztergom, 2012. szeptember 14.

6