Aki láthatóvá tette a múltat a jelen és a jövő számára

Aki láthatóvá tette a múltat a jelen és a jövő számára

Emlékezés az Evangélikus Múzeumot alapító dr. Fabiny Tiborra

Nekem jutott az engem megtisztelő és nekem kedves feladat, hogy gyűjteményeink harmadikként megszületett ágának, az Evangélikus Országos Múzeumunknak megalapítójáról és vezetőjéről, dr. Fabiny Tibor professzorról emlékezzem. S ha már ilyen „képi” címet választottam, akkor hadd kezdjem emlékezésem egy képpel, amelyet én is digitális úton kaptam meg. Sokszor nézem is: a múzeum egyik szobájában Fabiny Tibor ül. Körülötte az általa teremtett légkör, és a gyűjtött tárgyak, az „ő múzeuma”. Arcán pedig csendes, derűs mosoly. „A gép forog, s az alkotó pihen” – jutott eszembe a sor, amely bizonyos – emberi életünket érintő – értelemben talán ide is illik. Igen, a múzeum megszületett egy 1979. július 27-iki ünnepéllyel, s az egésznek megalkotója a képen csendesen, mosolyogva pihen múzeumában, amely jövőre lesz éppen 30 esztendős. Azóta elhangzott a „szolgám, elég” szó, de a múzeum tovább is hirdeti egyházunk múltját, végzi szolgálatát.

De hogyan is született meg gyűjteményeinknek ez a harmadik ága? Ráadásul 1973 és 1979 között, igaz, hogy talán már a „puha diktatúra” korában, de mégis a szocialista kormány működése alatt.

Fabiny Tibor nemcsak hívő tudós, de olykor szinte naivnak is mondhatóan bátor volt, és ugyanakkor megkapta a „legyetek szelídek, mint a galamb, és eszesek, mint a kígyó” jézusi adományát is. Fejében, családjának és néhány barátjának körében és tudtával már régebb óta fontolgatta magában és köztünk a gondolatot: egyházunknak egy múzeumra is szüksége volna. Mindezt először egy kisebb körben beszélte meg. Még akadt baráti körében és egyházában olyan is, aki azt mondotta: te naiv vagy, hogy képzeled ezt éppen most? De ő előbb felsorolt tulajdonságai és megalapozott hite és tudása alapján elkezdte tervének valósítását.

„Ekkor jött ügyünk segítségére egy hazai egyháztörténeti jubileum. Felhívtam egyházi vezetőségünk figyelmét arra, hogy 450 évvel ezelőtt, 1523-ban mondta ki a budai országgyűlés a lutheránusok fej- és jószágvesztésének törvényét. Azt javasoltam, hogy erről országosan megemlékezve adjuk látható jelét annak, hogy élnek még a magyar lutheránusok, és ennek emlékére mondja ki az Országos Presbitérium az Evangélikus Országos Múzeum megszervezését” – írja a professzor. Ez 1973-ban volt, de kitartó munkája, ezt megelőző beadványai folytán az Országos Presbitérium már 1971-ben határozatot hozott arról, hogy két régen működő gyűjteményi ágazatunkat, a levéltárat és a könyvtárat kiegészíti egy muzeális gyűjteménnyel.

Fabiny professzor három irányban indult el a határozattal és – díjazás nélküli – megbízatásával kezében.

„Az egyházi gyűjtemények ügyét és későbbi, egy esetleges múzeum lehetőségének távlatát a Teológiai Akadémia több hallgatója is lelkes örömmel fogadta.” – írja. Benne megvolt az az adomány is, hogy nemcsak lelkesedni, hanem lelkesíteni is tudott. Az országos főtitkár hivatalán keresztül felkérte a gyülekezeteket, hogy tulajdonukat képező műtárgyaikról adjanak jelentést. A teológusok nem nagy csapatával pedig elindult országos körútra: feltérképezni gyülekezeteinket ebből a szempontból. Első lépése tehát a leendő lelkészek felé és a gyülekezetek felé vezetett. Országos körutakat szervezett teológusaival, egyik első, dunántúli útjukon 26 gyülekezetet látogattak meg, és 100 műtárgyat vettek nyilvántartásba. Ki tudja, összesen hány gyülekezetben fordult meg professzorunk, kétségtelen a konzekvencia: gyülekezetek nélkül az ügy nem valósult volna meg.

„Ezzel párhuzamosan Teológiai Akadémiánkon megszerveztem egy Egyháztörténeti Szakcsoportot” – olvassuk emlékezésében. Hála Istennek több történeti érdeklődésű lelkész is jelentkezett rövid időn belül, akikkel rendszeres kutatómunkába kezdett nemcsak a múzeum létrehozása ügyében, hanem több egyháztörténeti témában is. Rendszeresen találkoztak, készítették a nagy ügyet, gyűjtötték az anyagot a múzeumhoz. Második lépésével tehát professzorunk az aktív lelkészek felé fordult, akik közt fiatalok és idősebbek szívesen és önként vállaltak munkát is. Ez is egy „tanulságos” lépés volt, a lelkészek, vagy azok egy kisebb csoportja nélkül sem lett volna a múzeum ügye valósítható. A múzeum előkészítésének állandó feladata mellett ebben a csoportban született meg egy, a 70-es éveknek megfelelő korabeli magyar evangélikus egyháztörténeti kronológia, és itt indult el az Egyháztörténeti Névtár munkája is. Idetartozik, hogy egyházmegyénként választottak egy-egy gyűjteményi előadót, és a két kerületből is egy-egy kerületi munkatársat.

A legnehezebb és harmadik lépés egyházunk vezetőségével és az akkori társadalom vezetőivel folytatott tárgyalás volt. Káldy Zoltán püspök megnyerésével kellett kezdeni. Nem volt ez sem könnyű, több találkozás és levelezés is szükségessé vált, de Káldy Zoltán megítéléséhez az is hozzátartozik, örült, ha egy-egy kezdeményezés az ő nevéhez fűződött. Erre akkori egyházi életünkből több példa is akad. Mihályfi Ernő és később dr. Fekete Zoltán országos egyházi felügyelőink is támogatták az ügyet. Így fogadta el azt az Országos Presbitérium is, amint erről volt már szó.

Ami pedig az állami és társadalmi vezetőket illeti, egyházunk elnöksége 1973. január 23-án levelet küldött a Művelődésügyi Minisztérium Főosztályához: „Szíves tudomására hozzuk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériuma 1972. december 19-én Evangélikus Országos Múzeum felállítását határozta el – az illetékes állami tényezők jóváhagyásától függően – 1973. január 1-jei hatállyal. Bizalommal kérjük a Minisztériumi Főosztályt, hogy a december 13-án folytatott tárgyalások értelmében múzeumunk működését állami jóváhagyásban részesíteni szíveskedjék. Az esetleg felmerülő kérdések megtárgyalására múzeumügyi megbízottunk dr. Fabiny Tibor teológiai tanár az illetékes.” Február 10-ével érkezett a válasz, a minisztérium egyetértését adta, s kérte többek között az új intézmény nevét, székhelyét, gyűjtőtevékenységének irányát, a megnyitás időpontját.

Újabb tárgyalások után a püspök válaszában a múzeum jellegét – nyilván Fabiny professzorral megbeszélve – így határozta meg: ”A Magyarországi Evangélikus Egyház gyülekezeteinek és egyházi intézményeinek műtárgyak és műkincsek, továbbá egyházi műemlékek nyilvántartása, a műtárgyak, műkincsek feldolgozása és bemutatása.” A gyűjtő tevékenység területe az evangélikus egyház- iskola- és gyülekezet-történet és egyházi néprajz.

Legyen szabad megemlíteni, hogy Fabiny professzornak voltak „külső” segítői és támogatói is. Ilyen volt például dr. Dávid Katalin művészettörténész, aki az Egyházi Gyűjteményeknek a Minisztérium által megbízott szaktanácsadója lett. Az én generációm emlékszik még az ő lelkesítő tanácsaira és előadásaira is, akkoriban nem volt szokás egyházi ügyekben ilyen előadásokat tartani és az ügyet így támogatni. De hála Istennek mások is voltak, akiknek neve egy ilyen rövid keretbe szabott dolgozatba nem fér bele, s talán nem is akarták, hogy nevük feltüntetett legyen. Tudunk például egy minisztériumi vezetőről, aki autóvezetés tanulása közben (Kapi Béla püspök fiától, ifj. Kapi Bélától?) hallott az ügyről, és Fabiny Tibornak volt egy ilyen „autós-találkozója” is a múzeumi vezetővel. Egyszóval voltak külső támogatóink is. Őket, és a sok „civil támogatót” Fabiny Tibor mindig nagyon megbecsülte, és soha nem feledkezett meg róluk, sőt, az akkori lehetőségek szerint igyekezett bevonni őket is a munkába. Ha itt konzekvenciát kellene levonnom, azt mondhatom, hogy ma már sokkal könnyebb, de legalább olyan fontos külső, de bennünket szívből támogató segítőkre, szakemberekre találni, ez ma is komoly feladatunk.

Közben azonban újabb irányba fordult a múzeum megvalósulásának története. Az eredeti terv szerint a múzeum az Üllői út 24. alatt lett volna egy épületben a Levéltárral és a Könyvtárral, amikor elkészül a zuglói Teológiai Akadémia, és innen kiköltözik. Itt is akadtak azonban problémák, amikor 1975. decemberében (a dolog tehát húzódott szépen!) „merész lépésre szántam el magam”– írja professzorunk. Káldy püspöknek levelet írt, s ebben többek között a következők is olvashatók: „Üllői úti központi épületünk rossz állapota és bizonytalan sorsa miatt aligha remélhetjük múzeumunknak abban az épületben való megnyitását. Ezért tisztelettel előterjesztem azt a javaslatomat, hogy az Evangélikus Országos Múzeum székhelyéül és kiállítási helyiségeiül az egyház tulajdonában lévő Deák tér 4. számú épület földszinti helyiségeinek egy részét válasszuk.” Hát ez bizony „bomba” volt. Ez a rész volt a Deák téri gyülekezet elsőnek épült földszinti gyülekezeti imaterme és egyéb helyiségei, de most ezt a szintet, illetve annak részeit az Iparművészeti Vállalat, a Fővárosi Kertészet egy virágboltja, és a Munkásőrség ruhatára és irodája bérelte az egyháztól. Fabiny Tibor írja, hogy egy alkalommal még az is érve volt, hogy bizonyára a munkásőröknek sem mindegy, hogy a belváros közepén egy templom melletti épületbe ki-bejáró Lenin sapkás munkásőröket látnak a külföldi turisták. Végül is az Állami Egyházügyi Hivatal 1978-ban hagyta jóvá a Deák-téri Múzeum létrehozását.

„Csaknem csodával határos, hogy 1979 nyarán Budapest legfrekventáltabb helyén, a Deák-téren nyílhatott meg Múzeumunk” – írja az alapításért küzdő professzor. Csakugyan felejthetetlen és szép ünnep volt, amikor egyházi vezetőink és professzorunk megnyitásával, Weöreös Sándor költőnk és a Lutheránia szereplésével megnyílt a múzeum. Ennek az emlékezésnek nem célja a különböző kiállítások leírása. A múzeum alapjelmondata ez volt: „Evangélikusság a magyar kultúrában.”

A múzeum azóta is folytatja szép munkáját sok lelkes munkatársával és igazgatójával, dr. Harmati Béla Lászlóval. Talán nem csoda, hogy Fabiny Tibor úgy vált meg tőle, mint szülő a gyermekétől: fájdalommal. De a múzeum hordozza az alapító alapgondolatát, amit emlékezésem címében fogalmaztam meg Zászkaliczky Zsuzsanna egy dolgozatának címe alapján. (Múlt és jövő). Mert az egyháztörténetnek nemcsak az a célja, hogy elmondja, leírja múltunkat, vagy éppen tanítsa a régebbi és közelebbi múltat, hanem az is, hogy ebből bemutassa azt, ami alkalmas és méltó erre. Mi pedig ma Istennek adhatunk hálát azért, hogy adott olyan személyt, aki azon dolgozott, hogy a múltat láthatóvá tegye a jelen és jövő számára.

D. Keveházi László